Nem vagyok már, aki hajdanában,
Szirt-éleknek zúgó csermelye,
Benne forrongó, de vad erő van,
Mely megdöbbent, útját futva le.
Rónaságnak lettem most patakja,
Mely szelíden, lassan folydogál,
Csillagocskát tükröz síma árja,
És mellettem part virága áll.
Lelkem többé már nem árva felhő,
Melyet a szél mennydörögve űz,
Míg keblében óriási harc fő,
Vad sötétség s szentelt égi tűz.
Lelkem ősznek lőn most tiszta napja,
Mely gyümölcsét híven érleli,
S bár a nyár körül már nem ragyogja,
Fergetegjeit sem ismeri. -
Tűzvész volt szerelmem - most egész más -
Mely dühöngve nyargal házakon,
És előtte fény, utána romlás,
Visszarettent s mégis vonva von.
Lám, mivé lett - kisded jóltevő tűz,
Mely a szentelt házoltáron ég,
Biztosan melenget s együvé fűz
Kis körében csendes házi bék.
Költőibb volt és nagyobbszerű a
Bömbölő ár, tűzvész és vihar,
Mint a síma víz, ősz hűs sugára
És a láng, mely házoltáron áll;
Ah, de mindezek költő-varázsa
Mégis, mégis az emlékezet,
Róluk őszi nap kis tűz körül ha
A megbékélt boldogság cseveg.