Soh’sem szükségeléd hogy fessenek,
Azért nem is festettem arczod’ én;
Fölül álltál, vagy állni hittelek
Költők hiú, meddő dicséretén,
S azért alvám el hirdetésedet
Hogy önmagad mutasd minő csekély
A mai toll a mely csak emleget
Oly érdemet, milyen tebenned él.
S mi legfőbb dicsőségem volt nekem:
Hogy hallgaték: te bünrovásba irtad;
Szépséged’ én így nem becsmérelem,
Mig más, ki éltet vágyna hozni, sirt ad.
Több élet él szép szemeid egyikében
Mint mind a két költőd dicsénekében.